-           Nem báguligá! Gabi bácsi!

A kisfiam összecsücsörítette a száját, próbálta formálni a hangokat.

-          Gá… gábá… lábágá… báguligá!

Gabi bácsi feje elvörösödött.

-          Gabi bácsi!!!

-          Na, gyere, építsünk a majomnak palotát! – mondtam a gyereknek, és elvonszoltam a kerítéstől.

Persze nem akart jönni.

-          Báguligá! – kiáltotta kétségbeesetten, és rángatta volna magát kifele a kezemből.

-          Mondjad szépen, hogy Gabi bácsi! – javasoltam most már én is, de a báguligázás tovább folytatódott. Gabi bácsi egyre vadabbul tépkedte a gazt. Jobbnak láttam, ha a gyereket bevonszolom a házba.

Báguligára özvegy szomszédasszonyom húsz év magány után talált. Gömbölyű, tömzsi emberke volt, golyófejű, kurta kezű-lábú. Mivel a feje némileg nagyobbnak tűnt a testéhez mérten a normálisnál, távolról akár gyereknek is nézhette volna valaki.

Selypítve beszélt és folyamatosan dohányzott. Hatvanöt éves volt, állítólag nyugdíjas katona. Pont, ahogy egy báguligát elképzel az ember.

Báguligá reggeltől estig kint volt a kertben. Locsolt, ha esett, ha fújt; gyomlálta a sterilre gyomlált veteményest, permetezett, metszett, ojtott, gallyazott, szemezett, egyelt, komposztált és bujtatott. A kertnek nem maradt egyetlen négyzetcentimétere sem, amelyet ne művelt volna meg napjában többször is: a munkaterápia hamar marsbéli tájjá változtatta az egykor bájos kertecskét.  Szomszédasszonyom, aki régebben sokat járt ki a telekre, nem mutatkozott, Báguligá uralta a terepet, és néha telefonon értekezett nejével.

- Na most Zsuzsikám, megpermeteztem a szőlőt, kigyomláltam az epret, most még meg kell kötöznöm a málnát, fel kell ásnom az alma alatt, ne haragudj, rengeteg dolgom van, nem érek rá!

És letette.

Ha meg már végképp nem volt mit csinálni, díszsétányát csinosította.

A díszsétány gyöngykaviccsal felszórt utacska volt, mely egy gyöngykaviccsal felszórt, fürdőkád méretű terecskébe torkollt. A sétányt félig földbe ásott tetőcserepek szegélyezték, szép piros-fehér zöld egymásutánban. Innen voltam benne biztos, hogy Báguligá tényleg katona volt, hiszen ilyen útszegélyt utoljára a nagykanizsai Dózsa György laktanyában láttam. Sőt, magam is csinosítottam, rostálva a csikkeket a gyöngykavicsból. Báguligának nyilván hiányzott a megszokott környezet, ami érthető, elvégre egy laktanya otthonosságát nehéz reprodukálni a civil sivatagban. És nyilván hiányzott neki a reggeli ébresztő és a reggeli tornát kísérő nemzeti indulók vakpalija is.

Mert ugye vakpalivakpali mindent lát.

Ezért aztán Báguligá már korán reggel bekapcsolta a rádiót, nem viccelek, ez tényleg egy bőrkötéses Sokol volt, és a Rákóczi-indulót már a kertben hallgatta, kapával a kézben, cigivel a szájban. Állt a Sokol a kútfedélen, hullámpala féltető alatt, és vidáman recsegett.

-          Vakpali vakpali mindent lát! - énekelte Berlioz.

Aztán a kis Sokol kint is maradt egész napra a kertben és csak harsogott, harsogott benne a Mi időnk, a Határok nélkül, a Magyarországról jövök, az Arany emberek, nyilatkoztak  a nemzet nagy citeravirtuózai és aranyló ifjúságukra emlékeztek reszkető hangon dél-amerikai huszárkapitányok, ausztrál sumerológusok, s a jövő nagy emberei, a katolikus bentlakásosok.

Lelket nemesítő napok, hetek, hónapok.

Szelíden céloztam rá: nem biztos, hogy én is kíváncsi vagyok a rádióműsorra – arrébb tette a Sokolt öt centivel.

A gyerek délutáni alvására tekintettel kértem, venné le a hangerőt – levette, aztán vissza.

Az összes kísérletem tökéletesen eredménytelen maradt.

Én nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy lehet elpusztítani egy bőrkötéses Sokolt. Gondolatban lőttem már rá páncélököllel, ráhívtam a légierőt, hangágyúval, plazmavetővel bontottam atomjaira, isten tüzes mennyköveiért, a magyarok istenének haragvó villámaiért imádkoztam. De nem találtam meghallgatásra.

Végül bevetettem a szuperfegyvert, a germán őserőt: a Walkürt.  Előbányásztam a régi hifit, beállítottam a teraszra, felnyomtam a basszust, a hangfalakat a szomszéd kertre irányoztam, és nyomtam Wagnernek egy könnyű playt.

- Hojothóóóóóóááááááááááá!!!!!!!!!!!!

Fél óra múlva Báguligá Sokolostul bemenekült a faházba, de téglafalaim mögött nekem se volt könnyű dolgom. Vagy a Sokol, vagy reggeltől estig Wagner – kemény dilemma.

Végül visszavontam a teuton haderőt; néhány napig a Sokol is csak a házban zümmögött, mint egy másnapos csórisándor.

De egy hét múlva hajnalok hajnalán már megint vakpalira ébredtünk, mint az igazi hazafiak. Báguligá szája sarkában a cigivel őrült sebességgel dolgozta meg a földet, mint egy betépett vakond.

Alsógatyában rontottam ki a teraszra, és ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

-          Azonnal kapcsolja ki azt a kurva rádiót!!!

Báguligá meglepetten hunyorgott a szemüvege mögül, vállat vont, és kikapcsolta. Behúzódott a házban, estig nem is láttuk. Éjszaka a teraszon ültem, a szomszédból üvegcsörömpölés hallatszott, tompa puffanások, beszédfoszlányok. Aztán tisztán kivehetően káromkodás.

-          Te rohadt mocsok állat! Te egy szemét ember vagy, te rohad mocsok állat!

Ekkor már szeptember volt: a tévében lángoló tévészékházat és bekattant tüntetőket mutogattak. Báguligá reggeltől estig a kocsmában ült, éjszakára teli üvegekkel érkezett haza és a kis faházban ordibált.

- Rohad mocsok komcsik! Rohadt magyarellenes, gyilkos komcsik! Rohadt buzi zsidók!

Reggelre pedig ledöntötte a kerítésem. A maga módján: megostromolt. Pocsolyarészegen feküdt a ribizlibokrain. Kettéharapta a mályvabokrot.

Mentőt hívtunk rá, elvitték.

Másnap felhívott a felesége, régóta nem látott szomszédasszonyom, és bocsánatot kért, továbbá megkérdezte, nem ismerek-e valami jó addiktológust.

Ismertem.

Azóta csönd van. A gaz felverte a kertet, szomszédasszonyom egyedül üldögél, és már nem akar férjhez menni.

 Azon a napon, mikor az első vasúti szerelvény befutott Kisorosziba, Juan Oltárijó Vagabund ezredes nehezen ébredt. Álmában rémképek gyötörték, az éjszakát saját verejtékében fürödve töltötte és reggelre kelve fáradtabb volt, mintha egész éjjel homokzsákokat pakolt volna egy gőzfürdőben. Míg rossz álmainak emlékeit próbálta kidörzsölni a szeméből azon tűnődött, lehetne-e ezt a mai napot is pusztán rossz álomnak tekinteni és átaludni, átforgolódni, átizzadni, és aztán megfeledkezni róla.

Az ebédlőben álló ingaóra, mint valami bokszolóra, ekkor kezdett rászámolni, és az ezredes, régi beidegződésektől hajtva felpattant nyolcnál, harcra és menetre készen, éppen csak annyi zavarodottsággal szemében, mint akit az imént küldtek padlóra, de mint aki meg van győződve róla, hogy csak megcsúszott a ringben, és ha ezt ő elhiszi, hát a pontozók is elhiszik majd. Felvette ragyogó gombú, paszományos díszegyenruháját, elszántan nézett tükörképe szemébe míg megigazította tányérsapkáját, megpödörte büszke bajuszát és bátorítólag azt mondta magának:

-      Carramba!

Azon a napon, mikor az első vonat érkezését várták Kisorosziban, a nap bágyasztó sugarai a szokottnál is erősebben sütöttek, és mintha ezer tükör szórta volna őket szét, eltüntettek minden árnyékot, felforgattak minden hűs zugot, és kiszárítottak minden szájat. A szomjas élőlények mind inni indultak, és Ramón a kocsmáros ezt jó jelnek tekintette. Fülledt csehója már délelőtt megtelt élettel és várakozással, melyet pincehideg italok újabb és újabb adagja tartott mozgásban.

A Kisorosziba tartó első vonat utasai, orrukban a gőzmozdony füstjének savanykás szagával, az ünneplő ruháik szoros gallérjait igazgatva, bágyadtan néztek végig az elsuhanó, napégette mezőkön. A beszédmondók papírjaikba bújva próbálták elfoglalni magukat, míg a többiek próbálták megőrizni ünnepélyességük látszatát, miközben arra gondoltak, mekkora hiba volt a vonatot étkezőkocsi nélkül útnak indítani. Lassan teltek az órák.

Az újonnan ácsolt peronon, a még gyantaszagú épület szinte nem is létező árnyékában a katonazenekar tagjai várkoztak. Előző napon érkeztek Kisorosziba, egy hosszú kocsiúton, csillogó hangszerekkel és  makulátlan egyenruhákkal, emelni az ünnepség fényét. Érkezésük a faluban csak tovább fokozta az izgalmakat, különösen egynémely leányszemélyek körében, kik a természet vagy Isten furcsa szeszélyének köszönhetően a szokottnál is nagyobb érdeklődést mutattak az idegen férfiak iránt, ha azok egyenruhában jelentek meg. E jelenség reménnyel töltötte el Alvarót, az ifjú forgalmistát és némi feszültséggel Donna Esmeraldát, az állomásfőnök feleségét, aki férjével néhány napja érkezett, hogy reményei szerint a helység társadalmi életének fontos szereplője legyen.

Évekkel később, a mikor az eseményeket megpróbálták felidézni, a helyiek sokat vitatkoztak, hogy vajon valóban a macska volt-e az oka a felfordulásnak.

Don Alvarez Escobar de Villanueva, ki azon a napon a falu elöljárója volt esküszik rá, hogy látta, amikor a macska hátulról rávetette magát Donna Esmeralda hátsójára a tábornok ünnepi beszéde alatt és ő nem e testtájék után nyúlt, hanem a macskát akarta megakadályozni az illetlenségben.

Donna Esmeralda tagadja, hogy az elöljáró keze ügyébe kívánta helyezni hátsóját vagy bármely más testrészét, és állítja, hogy viselkedésében semmi kihívó nem volt, valamint tagadja azt, az eset után hosszasan terjedő szóbeszédet, miszerint viszonya lett volna a patikussal, Don Felipe Armaturával, és hogy ezen viszony pontosan azon a botrányos napon kezdődött volna a tábornok beszéde alatt.

Don Felipe úgy emlékszik, Donna Esmeralda valóban kikezdett vele az ominózus napon, félreérthetetlen jelét adta testi vonzalmának, amely egyfelől teljesen érthető, másfelől viszonzatlan volt akkor és ott, tekintve, hogy Don Felipe éppen Donna Juanita Mascarpone tekintetében volt felettébb elfoglalt éppen.

Donna Juanita állítja, hogy a tábornok volt, aki szemérmetlenül bámulta már a beszédet megelőzően is, és igazán nem érti, hogyan kerülhetett olyan helyzetbe, melyet az az ominózus fotográfia megörökített, hiszen ő még soha életében, sem akkor, sem azóta soha nem került fölébe egyetlen férfinak sem.

A tábornok búcúlevelében azt írta, hogy a szégyent, melyet hazájára hozott, mikor az ünnepségen szemet vetett a patikusra, nem bírja elviselni, ezért hazafias kötelességének tekinti az öngyilkosságot.

Don Felipe, a patikus úgy emlékszik,  a tábornok valóban kikezdett vele az ominózus napon, félreérthetetlen jelét adta testi vonzalmának, amely egyfelől teljesen érthető, másfelől viszonzatlan volt akkor és ott, tekintve, hogy Don Felipe éppen Donna Juanita Mascarpone tekintetében volt felettébb elfoglalt éppen.

Donna Juanita zárdába vonult.

Alvaro, a forgalmista nem érti, hogyan kerülhetett sor arra, hogy nagy nyilvánosság előtt két kóristalánynak egyszerre okozzon örömet, de annak ellenére, hogy ez az állásába került, ma is boldogan megtenné.

Don Pedro, az iskolai kórus karnagya nem emlékszik semmire.

Carlos Vasquez kapitány, kit az eset után eőléptettek, bármire szívesen emlékszik, amire megkérik.

Ramón, a kocsmáros szerint, az ital semmiről sem tehet.

Juan Oltárijó Vagabund ezredes, helyőrség parancsnoka a kivégzőosztag előtt hálát mondott Istennek, hogy katonai karrierjének nem a kisoroszi állomás ünnepélyes avatásán megtörtént zavaros és felettébb kínos tömegjelenet vetett véget, hanem az a dicsőséges, ámde rövid életű felkelés, melynek során egy katonazenekar élén kishíjján megdöntötték az álszent és erkölcstelen zsarnokságot.

A katonazenekar feloszlott, tagjai szólókarriert kezdtek. Volt trombitásuk igen sikeres Mauritániában és Tanzániában, egy dala pedig huszonkét héten át vezette a slágerlistát Mozamikban.

A macska úgy emlékszik megfogott egy egeret.

A macska azóta is sok egeret fogott.

A Kisorosziba vezető síneket néhány hónapon belül felszedték, az állomást lebontották, helyén ma fogadó van. Manapság a kisorosziak nem beszélnek az incidensről, sőt alig találni valakit, aki aki egyáltalán említené, hogy valaha vonat jött volna Kisorosziba.

 szóval az a nagy helyzet, hogy ez még mindig a tesztüzem, próbálgatom a technikát. Itt van velem Mr Jameson (7 dl kiszerelés), aki régóta szívén viseli sorsomat, és ezért nem győzök elég hálás lenni neki.

A közeljövőben a következők várhatók:

• hívtam segítséget írni-szerkeszteni, ez remélhetőleg mindjárt látszik majd,
• felteszek néhány másodlagos frissességű posztot, hogy legyen mivel játszani,
• össze-vissza fogom baszkurálni a formát, amíg tetszeni nem kezd, vagy meg nem unom,
• kicsit javítok a tisztánlátásomon.

Egészségünkre!

Na, tehát vár engem a család, egy üveg megkezdett vörösbor, vár még rengeteg munka, szóval nem is tudom, bő lére kell-e eresztenem ezt a nyitóbejegyzést.

Maradjunk annyiban, hogy ha nem sikerül megfeledkeznem magamról, és tudok időt lopni magamtól, akkor majd lesz it blog. Úgysem cél, hogy lenyűgözzek bárkit is, szóval nem is próbálkozom ilyesmivel.

Szóval, nehogymár pont nekem ne legyen ilyen bigyóm. nehogymár csak magamat untassam. nehogymárne húzzak el most azonnal a fenébe és fejezzem be azt a vörösbort gyorsan. Egészségetekre!