-           Nem báguligá! Gabi bácsi!

A kisfiam összecsücsörítette a száját, próbálta formálni a hangokat.

-          Gá… gábá… lábágá… báguligá!

Gabi bácsi feje elvörösödött.

-          Gabi bácsi!!!

-          Na, gyere, építsünk a majomnak palotát! – mondtam a gyereknek, és elvonszoltam a kerítéstől.

Persze nem akart jönni.

-          Báguligá! – kiáltotta kétségbeesetten, és rángatta volna magát kifele a kezemből.

-          Mondjad szépen, hogy Gabi bácsi! – javasoltam most már én is, de a báguligázás tovább folytatódott. Gabi bácsi egyre vadabbul tépkedte a gazt. Jobbnak láttam, ha a gyereket bevonszolom a házba.

Báguligára özvegy szomszédasszonyom húsz év magány után talált. Gömbölyű, tömzsi emberke volt, golyófejű, kurta kezű-lábú. Mivel a feje némileg nagyobbnak tűnt a testéhez mérten a normálisnál, távolról akár gyereknek is nézhette volna valaki.

Selypítve beszélt és folyamatosan dohányzott. Hatvanöt éves volt, állítólag nyugdíjas katona. Pont, ahogy egy báguligát elképzel az ember.

Báguligá reggeltől estig kint volt a kertben. Locsolt, ha esett, ha fújt; gyomlálta a sterilre gyomlált veteményest, permetezett, metszett, ojtott, gallyazott, szemezett, egyelt, komposztált és bujtatott. A kertnek nem maradt egyetlen négyzetcentimétere sem, amelyet ne művelt volna meg napjában többször is: a munkaterápia hamar marsbéli tájjá változtatta az egykor bájos kertecskét.  Szomszédasszonyom, aki régebben sokat járt ki a telekre, nem mutatkozott, Báguligá uralta a terepet, és néha telefonon értekezett nejével.

- Na most Zsuzsikám, megpermeteztem a szőlőt, kigyomláltam az epret, most még meg kell kötöznöm a málnát, fel kell ásnom az alma alatt, ne haragudj, rengeteg dolgom van, nem érek rá!

És letette.

Ha meg már végképp nem volt mit csinálni, díszsétányát csinosította.

A díszsétány gyöngykaviccsal felszórt utacska volt, mely egy gyöngykaviccsal felszórt, fürdőkád méretű terecskébe torkollt. A sétányt félig földbe ásott tetőcserepek szegélyezték, szép piros-fehér zöld egymásutánban. Innen voltam benne biztos, hogy Báguligá tényleg katona volt, hiszen ilyen útszegélyt utoljára a nagykanizsai Dózsa György laktanyában láttam. Sőt, magam is csinosítottam, rostálva a csikkeket a gyöngykavicsból. Báguligának nyilván hiányzott a megszokott környezet, ami érthető, elvégre egy laktanya otthonosságát nehéz reprodukálni a civil sivatagban. És nyilván hiányzott neki a reggeli ébresztő és a reggeli tornát kísérő nemzeti indulók vakpalija is.

Mert ugye vakpalivakpali mindent lát.

Ezért aztán Báguligá már korán reggel bekapcsolta a rádiót, nem viccelek, ez tényleg egy bőrkötéses Sokol volt, és a Rákóczi-indulót már a kertben hallgatta, kapával a kézben, cigivel a szájban. Állt a Sokol a kútfedélen, hullámpala féltető alatt, és vidáman recsegett.

-          Vakpali vakpali mindent lát! - énekelte Berlioz.

Aztán a kis Sokol kint is maradt egész napra a kertben és csak harsogott, harsogott benne a Mi időnk, a Határok nélkül, a Magyarországról jövök, az Arany emberek, nyilatkoztak  a nemzet nagy citeravirtuózai és aranyló ifjúságukra emlékeztek reszkető hangon dél-amerikai huszárkapitányok, ausztrál sumerológusok, s a jövő nagy emberei, a katolikus bentlakásosok.

Lelket nemesítő napok, hetek, hónapok.

Szelíden céloztam rá: nem biztos, hogy én is kíváncsi vagyok a rádióműsorra – arrébb tette a Sokolt öt centivel.

A gyerek délutáni alvására tekintettel kértem, venné le a hangerőt – levette, aztán vissza.

Az összes kísérletem tökéletesen eredménytelen maradt.

Én nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy lehet elpusztítani egy bőrkötéses Sokolt. Gondolatban lőttem már rá páncélököllel, ráhívtam a légierőt, hangágyúval, plazmavetővel bontottam atomjaira, isten tüzes mennyköveiért, a magyarok istenének haragvó villámaiért imádkoztam. De nem találtam meghallgatásra.

Végül bevetettem a szuperfegyvert, a germán őserőt: a Walkürt.  Előbányásztam a régi hifit, beállítottam a teraszra, felnyomtam a basszust, a hangfalakat a szomszéd kertre irányoztam, és nyomtam Wagnernek egy könnyű playt.

- Hojothóóóóóóááááááááááá!!!!!!!!!!!!

Fél óra múlva Báguligá Sokolostul bemenekült a faházba, de téglafalaim mögött nekem se volt könnyű dolgom. Vagy a Sokol, vagy reggeltől estig Wagner – kemény dilemma.

Végül visszavontam a teuton haderőt; néhány napig a Sokol is csak a házban zümmögött, mint egy másnapos csórisándor.

De egy hét múlva hajnalok hajnalán már megint vakpalira ébredtünk, mint az igazi hazafiak. Báguligá szája sarkában a cigivel őrült sebességgel dolgozta meg a földet, mint egy betépett vakond.

Alsógatyában rontottam ki a teraszra, és ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

-          Azonnal kapcsolja ki azt a kurva rádiót!!!

Báguligá meglepetten hunyorgott a szemüvege mögül, vállat vont, és kikapcsolta. Behúzódott a házban, estig nem is láttuk. Éjszaka a teraszon ültem, a szomszédból üvegcsörömpölés hallatszott, tompa puffanások, beszédfoszlányok. Aztán tisztán kivehetően káromkodás.

-          Te rohadt mocsok állat! Te egy szemét ember vagy, te rohad mocsok állat!

Ekkor már szeptember volt: a tévében lángoló tévészékházat és bekattant tüntetőket mutogattak. Báguligá reggeltől estig a kocsmában ült, éjszakára teli üvegekkel érkezett haza és a kis faházban ordibált.

- Rohad mocsok komcsik! Rohadt magyarellenes, gyilkos komcsik! Rohadt buzi zsidók!

Reggelre pedig ledöntötte a kerítésem. A maga módján: megostromolt. Pocsolyarészegen feküdt a ribizlibokrain. Kettéharapta a mályvabokrot.

Mentőt hívtunk rá, elvitték.

Másnap felhívott a felesége, régóta nem látott szomszédasszonyom, és bocsánatot kért, továbbá megkérdezte, nem ismerek-e valami jó addiktológust.

Ismertem.

Azóta csönd van. A gaz felverte a kertet, szomszédasszonyom egyedül üldögél, és már nem akar férjhez menni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.